Főnix
36.rèsz: Titkos pillanatok
Albatrosz továbbra is közel hajol Főnixhez. A levegő vibrál, Főnix pedig úgy szorítja a villát, mintha az tartaná életben.
Főnix (szégyenlősen, motyogva): – J-jó lenne… ha… kicsit távolabb ülnél… mert… mert így… nehéz… enni.
Albatrosz lassan, látványosan hátradől… majd fél másodperc múlva újra előrehajol, pont ugyanabba a közelségbe.– Így jobb? – kérdezi mély játékos hangon.
Főnix akkora szemeket mereszt, mint egy meglepett bagoly. – Te… te direkt csinálod!
Albatrosz mosolyogva: – Én? Dehogy. Én csak… véletlenül ilyen közel eszem. Mindig.
Főnix nem bírja tovább, kifakad: – Senki nem eszik ilyen közel!
Albatrosz elgondolkodó arcot vág, összedörzsöli a szemöldökét, majd halkan, teljes komolysággal: – Lehet… hogy rosszul kalibrálták a távolságérzékelésem. Gyárilag hibás darab vagyok.
Főnix egyik pillanatból a másikba elneveti magát. Az a fajta tiszta, őszinte kacaj jön ki belőle, amit saját maga sem szokott hallani.– Te… te bolond vagy! – mondja még mindig nevetve.
Albatrosz úgy néz rá, mintha ez lenne a világ legszebb hangja. – Hm. Na végre. Ez a nevetés… ez tetszik.
Főnix próbálja csillapítani magát, de még mindig kuncog. – Én… én nem akartam… nevetni… csak vicces volt, oké?
Albatrosz közelebb hajol, most egészen finoman, nem bántóan, inkább gyöngéden: – Akkor majd gyakrabban hibásodok meg… ha ez a jutalom.
Főnix elvörösödik.
A kacaj lassan mosollyá szelídül.
Főnix– Te… mindig ilyen vagy? – kérdezi halkan.–
Albatrosz:-Milyen? – kérdez vissza Albatrosz szelíd félmosollyal.
Főnix:– Ilyen… ilyen… idegesítően… viccesen… kedvesen… közel… – motyogja Főnix, már majdnem suttogva.
Albatrosz mély hangon: – Csak veled. Valamiért… nálad nem tudok távol maradni.
Főnix szíve kihagy egy ütemet. A zavar visszatér, de a mosoly ott marad az arcán.– Hát… akkor… – Főnix lehajtja a fejét – …néha maradhatsz ilyen közel.
Albatrosz szemében felvillan valami meleg, finom játékosság.– Csak néha?
Főnix:– N-nem túl gyakran! – Főnix azonnal tiltakozik, füle vörös. – Csak… néha. Ha… ha… jó okod van rá.
Albatrosz lassan, mély hangon: – Most van.
Főnix felkapja a fejét: – Mi? Mi az oka?
Albatrosz:– Szeretem, ahogy nevetsz.
Főnix pedig újra elpirul… de ezúttal már mosolyogva.
Főnix még mindig zavarban ül az asztalnál, próbál enni, de a keze remeg, az arca piros, a gondolatai teljesen összekeveredtek.
Albatrosz közben finoman figyeli őt, aztán lassan közelebb hajol, olyan veszélyesen közeli távolságra, mint mindig.– Tudod… – kezdi halkan, játékos félmosollyal. – Ha így remegsz, azt hiszik, fázol… és akkor szerintem hoznak neked egy plédet. Vagy kettőt. Vagy egy komplett sátrat.
Főnix felkapja a fejét, meghökken: – Micsoda? Sátrat? Miért… miért hoznának sátrat?!
Albatrosz vállat von, halálos komolyságot színlelve: – Hát mert úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban összeesik. Vagy elolvad. Vagy mindkettő egyszerre. És nem szeretném, ha az étterem menedzsmentje miattad új biztonsági szabályzatot írná át.
Főnix pislog… majd hirtelen kibuggyan belőle a nevetés. – Jaj… ne… ne mondj ilyeneket…! – próbálja visszatartani, de már késő. – Összeesek?! Elolvadok?! Komolyan?! Albatrosz!
Albatrosz elégedetten dől hátra, a mosolya még szélesebb lesz. – Látod? Már jobb. Most legalább nem nézel úgy, mint akit kiküldtek a központi pályaudvarra és elfelejtették megmondani, melyik vonatra kell felszállnia.
Főnix újra felkacag: – Micsodaaaa? Én nem néztem úgy!
Albatrosz: – Dehogynem. Pontosan úgy. Csak hiányzott melléd egy neon tábla, hogy „Segítség! Valaki túl közel ül!”
Főnix most már tényleg hangosan nevet. A feje a kezére bukik, és legyezgeti magát, hogy lenyugodjon.– Jaj… Albatrosz, ne… – mondja még mindig nevetve. – Ne csináld ezt… nem tudok így… normálisan lenni!
Albatrosz ekkor lassan előrehajol, egészen közel hozzá, hangja elhalkul, mély és meleg:– Tudod, Főnix… én pont így szeretlek látni. Amikor nevetsz. Amikor ellazulsz… és amikor nem akarsz normális lenni. Nekem így vagy… igazán te.
Főnix arca azonnal újra vörös lesz. A nevetés hirtelen halk kis mosollyá szelídül.– Én… csak… te olyanokat mondasz… hogy… nem lehet tőled… – motyogja, de már ő maga is mosolyog.
Albatrosz közelebb csúsztatja a kezét az asztalon, újra megérinti Főnixét. – Ha minden mondatomtól így elpirulsz, akkor még nagyon hosszú és nagyon vicces estéd lesz mellettem.
Főnix lehajtja a fejét, de a szája sarkában ott bujkál az újabb mosoly: – Te vagy a hibás… mindig te…Albatrosz mély hangon, halkan: – És mindig örülök neki.
A köztük lévő feszültség most nem égető, hanem meleg, puha, biztonságos.
Főnix végre nem csak zavarban van, hanem boldogan zavarban.És Albatrosz ezt élvezi minden pillanatban.
Az étteremből kilépve Főnix kissé előrébb sétál, próbálva összeszedni magát. Az arca még mindig meleg, a gondolatai kuszák, és minden második pillanatban ránéz Albatroszra… de persze úgy tesz, mintha nem.
Albatrosz azonban nyugodt, hosszú léptekkel utoléri, és mellé áll. Egy darabig csendben mennek egymás mellett, csak a város esti fénye csillog körülöttük.
Albatrosz (lágy, mély hangon): – Jó volt így… hogy meséltél magadról.Főnix zavarodottan lehajtja a fejét. – Igen… te is… és… jólesett… csak… kicsit túl közel voltál.
Albatrosz elmosolyodik: – Örülök neki.
Főnix megakad. – Minek?
Albatrosz:– Hogy túl közel voltam.
Főnix úgy megáll, mintha falnak ütközött volna. A füle azonnal vörös lesz.– Én… én… nem úgy értettem… csak… zavaró… de… de nem rossz zavar… inkább… olyan zavar, mint amikor… amikor… – motyog, egyre halkulva.
Albatrosz oldalra fordul, közelebb lép hozzá, olyan közel, hogy Főnix hallja a lélegzetét.– Olyan zavar, amitől gyorsabban ver a szíved? – kérdezi halkan, játékos mosollyal.
Főnix nagyot nyel. – Én… nem… nem tudom… lehet… talán… igen… – motyogja, a cipőjét nézve.
Albatrosz hirtelen megfogja Főnix kezét. Nem szorítja, csak gyengén, puhán érinti.– Én szeretem, amikor így zavarba hozlak – mondja mélyen.
Főnix felkapja a fejét. – De miért?
Albatrosz: – Mert akkor látom, hogy fontos vagyok neked.
Főnix szeme elkerekedik, a levegő megáll körülötte. – Ezt… ezt honnan… honnan veszed?
Albatrosz:– Onnan, ahogy rám nézel.
A stúdióban. Az étteremben. Mindig. Akkor is, amikor próbálod eltitkolni.
Főnix elfordul, de Albatrosz finoman megérinti az állát, hogy visszafordítsa.– Nem kell eltitkolnod – mondja halkan.
Főnix hangja remeg kicsit: – Én… csak félek… hogy ha közel engedlek… akkor… eltűnsz.
Albatrosz mélyen, komolyan néz rá. – Én nem megyek sehová. Ha te nem küldesz el… maradok.Csönd. Puha, meleg, biztonságos csönd.
Főnix egyre lassabban lélegzik, próbálja elhinni, amit hall.
Albatrosz pedig közelebb hajol, de nem érinti meg csak hagyja, hogy Főnix döntse el.
Egymás mellett indulnak tovább. Főnix féloldalasan, alig észrevehető mosollyal suttog: – Ez… így jó.
Albatrosz :– Igen és a hüvelykujjával finoman végigsimít Főnix kézfején. – Pont így jó
