Főnix

64. Rèsz: Ott, ahol màr nem csak az erső fàj

A mentősök köré gyűltek, miközben Főnix éppen próbált magához térni.

Albatrosz ott ült mellette, kezét fogva, láthatóan feszült, de próbálta leplezni.

Főnix: (hunyorogva):– Szóval ez most a reggeli rutinom? Esés és kötözés?

Albatrosz :(összefont kar, de a hangja remegett az aggodalomtól):– Igen, úgy néz ki… te különleges módszerekkel ébredsz.

Főnix:– Ha nem küldenél mindig erdőt bejárni, talán normális reggeleim lennének.

Albatrosz:– Ha figyelnél, ahova lépsz, talán nem kéne összeszednem a romjaidat.A mentős, miközben fertőtlenített, beletette a szavát.

A seb nem mély, csak csúnyán néz ki. Kis pihenés, és rendben lesz.Főnix vékony mosollyal biccentett.

Főnix:– Hallottad? Nem kell túlreagálnod.

Albatrosz finoman megszorította a kezét:

Albatrosz:– Ezt most hadd reagáljam túl, jó?

Főnix:– Szóval most meg akarsz menteni? Megint?

Albatrosz:– Mindig meg akarlak.Kis csend. Főnix elhúzta a tekintetét, nehogy látszódjon, hogy jól esett neki.

A mentős elpakolt:– Ennyi volt, bekötöttük. Pihenjen egy kicsit, és ne csináljon több látványos esést ma.Elment.

Albatrosz még mindig Főnix kezét tartotta.

Főnix :(kissé zavartan):– Elengedheted… már nem esek el.

Albatrosz: (halkan, félmosollyal):– Inkább biztosítom magam. Ki tudja, mire vagy még képes.

Főnix:– Mi vagy te, testőr?

Albatrosz:– Ha rólad van szó… lehet, hogy az is.

A tekintetük találkozott a levegő vibrált közöttük,csipkelődés mögé rejtett valód érzéssel.