Főnix

63.rèsz:Kimondatlan èrzèsek

Albatrosz óvatosan leültette Főnixet a földre, még mindig a karjaiban tartva.

A tábor többi tagja aggódva gyűlt köréjük, amikor a mentősök futva érkeztek, felszerelésükkel a kezükben.

Mentős:– Gyorsan bekötjük a fejét, de ne aggódjon, a sérülés nem súlyos.Albatrosz leült a földre Főnix mellé, és finoman megfogta a kezét.

Albatrosz:– Semmi baj, itt vagyok veled.– Csak figyelj rám.

Főnix:– Nem akartam… hogy így kezdődjön a nap.

Albatrosz:– Én sem. De most nem a hibán vagyunk, hanem azon, hogy rendben legyél.

A mentősök gyorsan, de óvatosan bekötötték Főnix fejét, miközben Albatrosz szorosan fogta a kezét, hogy biztosan ne érezze magát egyedül.

Főnix :(kicsit félmosollyal):– Tudod… ez így elég romantikusnak hangzik, csak a fejem fáj.

Albatrosz :(szigorúan, de puha hangon):– Most nem a romantikán van a hangsúly.– Az a fontos, hogy élsz, és hamarosan jól leszel.

Főnix:– Hm… azt hittem, a logisztika és az útvonalak a szívügyed.

Albatrosz nevetett halkan:– Ezek most nem számítanak.– Csak te.

Főnix tekintete egy pillanatra felengedett, majd elfordította a fejét, mintha tagadni akarná a saját érzelmeit.

Mina: (szúrós hangon, a távolból):– Hát… nagyon figyel rád, mi?

Albatrosz: (csak Főnixnek, halkan):– Csak most. Semmi más nem számít.

Főnix:– Hmm… akkor ez legyen a “majdnem baleset napja”.– Legalább így emlékszel rám.

Albatrosz:– Nem fogom elfelejteni.– Soha.

A táborhelyen a levegő megtelt feszültséggel, aggodalommal és egy kis rejtett érzéssel, miközben a mentősök befejezték a kötés felhelyezését.