Főnix

Főnix

15.rèsz: A tengerpart titka

Albatrosz ideges léptekkel állt meg a kis, fehérre meszelt ház előtt Kaş egyik csendes utcájában. Bekopogott.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és egy idős asszony jelent meg, fejkendővel, meleg de kíváncsi tekintettel.

Albatrosz (udvariasan, kissé kapkodva):– Jó napot… egy lányt keresek. A neve Főnix. Tudja, hol találom?

Az öregasszony kissé oldalra biccentette a fejét.

Öregasszony (bájos, lassú hangon):– Főnix? Jaj, fiam… ma reggel óta nincs itthon. A sziklákhoz ment. Tudod… ahová mindenki a gondolataival megy.

Albatrosz szíve összeszorult. Bólintott, köszönetet motyogott, majd sietve elindult a part felé.

Mielőtt elindult a sziklákhoz, Albatrosz megállt az autója mellett.Kinyitotta a motorháztetőt, körbenézett, majd néhány kábelt finoman igazított.

Albatrosz (belső gondolat, elszánt):– Csak annyira álljon le, hogy vissza kelljen mennünk együtt… biztonságosan, de… együtt.Miután végzett, becsukta a motorháztetőt és elindult Főnix felé.

Főnix a sziklák peremén állt, háttal a világnak. A tenger moraja felerősítette a fájdalmát, arcán csillogott néhány könny.

Albatrosz halkan lépett mögé… Főnix megijedt az érintésnyi közelségtől, hátralépett, de a lába megcsúszott a peremen.

Mielőtt lezuhant volna, Albatrosz gyorsan utána kapott, derekánál fogva tartotta meg. A mozdulat lendülete összehozta őket orruk összeért, a levegő megállt közöttük.Látták egymás szemében a félelmet. A fájdalmat. Az éveket.

Főnix (remegő hangon):– Engedj el… kérlek…Albatrosz lassan elengedte, de nem lépett hátrébb.

Albatrosz (szinte suttogva):– Főnix… kérlek. Nem akartam rosszat. Tudom, hibáztam. De csak meg akartalak védeni.

Főnix (könnyeit törölve):– És ezért mindenkinek el kellett mondanod…? Ezért kellett mindent a fejemre borítani?

Albatrosz:– Én csak a recepciósnak és a biztonsági őrnek szóltam… ők pletykálták el végül. Ki is rúgták őket. Én… én nem akartam ezt.

Főnix (kérve, de megtörten):– Albatrosz… kérlek… hagyj egyedül.

Albatrosz (fájdalmas, halk):– Nem tehetem. Nem hagyhatlak így itt. Hazavihetlek, és aztán elmegyek. Ezt megígérem.

Főnix végül lassan bólintott.

Főnix:-Rendben Albatrosz

Ahogy elindultak vissza, a motor egyszer csak köhécselt… majd leállt.

Főnix (összeráncolt szemöldökkel, gyanakvón):– Ez most komoly? Még az autó sem indul…?Albatrosz:– Nem tudom… de hívok neked egy taxit, jó? Hazamész, én meg… majd én is hívok egyet. A kocsit pedig holnap elhozzák. Ez a mondat meglepte Főnixet.Nem erőltette. Nem ragaszkodott. Csak segíteni akart.

Főnix halk sóhajt engedett ki.

Főnix:– Már nincs messze… 15 perc séta. Ha gondolod… ma aludhatsz a vendégszobában. Holnap a szerelő megjavítja a kocsidat.

Albatrosz meglepetten, hálásan bólintott.És elindultak együtt a kis, kavicsos úton, a ház felé.A levegő csendes volt, köztük mégis feszült, kimondatlan érzések vibráltak.

Főnix a lépteit figyelte, majd oldalra pillantott Albatroszra.

Főnix (belső gondolat, halk, álmodozó hangon):– Nekem mindig segíteni kell valakin…És talán ez a jó szív, ez a vágy, hogy mindenki mellett ott legyek…mindig visz a bajba…A holdfény végigsimított a vállán, a szél lágyan lengette a haját, és ő lassan elfogadta:túl nagy a szíve ahhoz, hogy magára hagyjon bárkit… még őt is.